2004. június, Béda-Karapancsa

visszaemlékezés

A 2003-as Rajka- Dunaföldvár túrán egyik kormányosunk a legbelevalóbb fiúk közül való volt…

Hajnalban kelt, tüzet rakott, mire a többiek felkeltek, kész volt a tea, bevásárolt, kitakarította a kenut, stb. igazi csapatember volt.

A túra után kiderült: agydaganata van.

A kór olyan stádiumban vált nyilvánvalóvá, amelyen nem lehetett segíteni. Sem műtét, sem terápiák nem bizonyultak hatásosnak.

A csapatot lesújtotta a hír: Lajos halálos beteg.

Végignéztük, hogyan épül le a szervezete, pedig előző nyáron két embert emelt meg egyszerre. Annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá, készült, hogy a 2004.-es nyári nagytúrára eljön. Tudtuk: addig nem bírja ki a szervezete. Ezért 2004. júniusában szerveztünk egy három napos kirándulást a Béda-Karapancsai Tájvédelmi Körzetbe. Leszerveztük a tájőrrel, vízirendészettel, hogy ha baj van, segítenek.

Amikor egy héttel a túra előtt jártunk, és Lajos megtudta, hogy ő is jöhet, látványos javulás  mutatkozott nála. Megerősödni látszott.

Az egyik 7 személyes kenut felszereltük campingággyal, napernyővel, hogy kényelmes legyen, mert evezőt már nem tudott fogni. 

Mindent úgy csináltunk, mint a korábbi túrákon. Nevetgéltünk, énekeltünk, nem mutattuk bánatunkat. Az utolsó napon fagylaltoztunk. Egyik társunk előrefutott, hogy helyet foglaljon a cukrászdában. A betegünk pedig utánaszaladt, hogy ő is segít, pedig két napja még egy kanalat sem tudott megemelni. Könnyekkel a szemünkben néztünk össze, hogy a 3 nap csodát tett.

Tudjuk, hogy leginkább pszichésen hatott az élmény rá. Pedig nagyon sokan bírálták tevékenységünket, mielőtt elvittük a hosszú hétvégére. Azt mondták, hogy ez életveszélyes, és felelőtlenek vagyunk. Egyszerűbb lett volna a kórházban szenvedni hagyni, mint egy utolsó élménnyel megajándékozni, hogy ez az élmény is leperegjen azon a bizonyos filmen, amelyet Lajos két hónappal később nézett végig, mielőtt az égszínkék folyóra evezett el…